Végül Hopkával egy nádtetős kis házhoz érkeztek. A kerítésen egy fecskecsalád tagjai köszöntötték őket izgatottan.

– Megcsináltad! Megcsináltad! – csiripelték. – Minden történet egy apró helyen kezdődik, mint ez a ház. Itt született Vörösmarty Mihály.
Elővette a pergament, amin már ott ragyogtak a HAZA, HŰSÉG, NYUGALOM, ÁLOM, SZERETET és a REMÉNY szavak. Ahogy a parkban kapott gesztenyét a laphoz érintette, megjelent az utolsó, mindent lezáró szó: MÚLT.

A kisfiú ekkor megértette: a múlt nemcsak régi tárgyakat jelent, hanem történeteket, amiket nekünk kell megőriznünk, ápolnunk és tovább adnunk.

Záró gondolat:

„Kedves Vándor! Most, hogy végig jártad az utat, a Költő titka már a te szívedben is ott lapul. A szavak, amiket gyűjtöttél, láthatatlan fonalakkal kötnek össze a fákkal, az élőlényekkel, a házakkal és azokkal, akik előttünk itt jártak. Őrizd a zsebedben a gesztenyét, és ne feledd: ha figyelsz a világra, a fák és a lámpák neked is mindig mesélnek. Vigyél haza egy mesét, és meséld el annak, akit szeretsz!”

Az égig nyúló templom körül egy hófehér galamb sétált. Az udvaron Hajnal úr, a hatalmas harang őrizte a békét.

Hoppka kissé félve repült be a templom kert udvarába. Tartott a galamboktól. A galamb azonban nem figyelt rá, a kisfiú kezében lévő pergamenen akadt meg a szeme.

 
– Ami halk, az is lehet erős – búgta azonnal a gerle, és összenéztek Hajnal úrral – A szavak mellé kell még valami, amit a szívünkben hordozunk.
Hajnal úr finoman bólintott és finom kongás hallatszott, majd a fehér galamb a csőrében hozta a következő szót: REMÉNY.

A betűk ismét a helyére kerültek, és abban a pillanatban felzúgott a harang.

A kisfiú már négy szót gyűjtött, és a hosszú úton bizony elfáradt. Hoppka ezúttal egy parkba vezette. Ott leült egy padra az öreg gesztenyefa tövébe, pont a kovácsoltvas lámpa, Lujzi lábához.

Lujzi csilingelő hangon felkiáltott:

- Megjött, megjött, itt van, megérkezett! -majd szeleburdi módra felvillantotta a fényét, mire feltámadt a szél és zengő hangon megszólalt az öreg gesztenyefa:

– No, hát megérkeztél! – és levelei halkan összerezdültek.

– Ügyes vagy, hogy már ennyi szót gyűjtöttél! – villant fel barátságosan Lujzi. – De a legfontosabb szót mi őrizzük itt, ahol a költő is annyit sétált. Nézd csak itt is van a szobor, amit róla mintáztak. Öreg barátom Gesztenye Apó segíteni fog Neked.
Azzal az öreg gesztenyefa egy fényes, barna gesztenyét ejtett a fiú ölébe.
– Ez a SZERETET szava. Ezzel tudod majd összefűzni a többit! – zúgta barátságosan - pihenj meg nálunk egy keveset, aztán keresd meg a még hiányzó két szót.

Hoppkával kíváncsian folytatták az útjukat. Egy gyönyörű kastélyhoz érkeztek, melynek kertjében színes rózsák illata töltötte be a levegőt. A kertben szobrok álltak és a kisfiú futva közelített a bejárathoz.

Tüskés Tódor a legmagasabb rózsa bokor rendreutasítóan szólt utána:
– Lassabban, kisfiú! A fontos dolgok lassan érkeznek! Hoppka nem figyelmeztetett?

Hoppka halkan súgta a kisfiúnak:

- Rém komolyan veszi magát, megélte a háborúkat, az emberek nagyra becsülik.

A kisfiú csendesen megállt, de mielőtt bármit is mondhatott volna, Tódor már utasította is:

- A kert közepén áll egy öreg cseresznye fa. Mi ketten voltunk tanúi a múltnak. Pihenni szeretnénk, ezért kérlek úgy menj oda hozzá, hogy nem zavarod meg álmában. Ő segíteni fog Neked.

Az öreg cseresznye fa valóban ott állt, teljes pompájában virágzott. Barátságosan szólt:

- Gyere csak bátran közelebb, ne hallgass öreg zsémbes barátomra -zúgta kedvesen- Bár titkolja, de aranyból van a szíve. Tudom mit keresel és örömmel oda is adom Neked.

Azzal kinyitotta bársonyos virágának szirmait, melynek a közepéből egy varázslatosan csillogó szó röppent a kisfiú tenyerébe: ÁLOM.

A betűk finoman simultak a lapra és felragyogtak. A kaland tovább folytatódott.

Hamarosan különleges helyre érkeztek, ahol a kisfiút puha és békés csend fogadta. A kőszobor tövében a magas fűben egy sün rejtőzött: Palkó. Az érkező léptek hallatán riadtan gömbölyödött össze. Hoppka azonban barátságosan röppent mellé.

- Palkó, nincs mitől félned. „Ő” az…

Palkó óvatosan kidugta az orrát és így szólt:
– Pszt...Hallod a csendet?

Majd ezt suttogta:

- A csendben lakik a harmadik szó. Csak figyelni kell rá.
A kisfiú lehunyta a szemét, érezte ahogy egy napsugár végig simít az arcán, majd a szellő susogásában, egy fehér pillangó szárnycsapásaival megérkezett a következő szó: NYUGALOM.

A betűk könnyedén hullottak a pergamenre és keresték meg helyüket.

Mire a kisfiú megköszönte volna a segítséget, a bölcs sün eltűnt.

A barátságos méhecske segítőkészen mutatta az utat a kisfiúnak, így hamarosan egy kis ház elé értek, ahol a kerítés tetején gyönyörű kövirózsák bújtak össze. A kőfalon egy öreg zöld gyík napozott: Elemér, aki régóta itt élt és rengeteg mesét tudott az itt található múzeum tárgyairól.
– Állj csak meg! – harsogta Elemér a kisfiúnak (mert nagyothalló volt) és megigazította orrán a szemüvegét, amitől még tudálékosabbnak tűnt. – Tudom, mit keresel. A régi tárgyak között őrizzük a második szót. De csak akkor adom oda, ha megígéred: sosem felejted el a régi történeteket!
A kisfiú bólintott, mire Elemér korát meghazudtolva, villanásszerűen eltűnt. Hamarosan egy kopott könyvlappal a kezében tért vissza, amin ez a szó állt: HŰSÉG. Óvatosan felhelyezték ezt a szót is a varázslatos pergamenre. A kisfiú megköszönte a segítséget és tanácstalanul nézett körbe.

A kerítésen eddig némán figyelő rigó, Hoppka bátorítóan szólt hozzá: Ha megengeded innen én vezetlek tovább. Azzal elindultak, hogy megleljék a következő szót.

1. állomás: A kezdet– Meszleny–Wenckheim-kastély (Velence)

A mesénk egy kisfiúról szól, akinek egy napon különleges pergament fújt az útjába a szél. Hogy is történt ez? Elmesélem!

Egy tavaszi napon épp a Meszleny-kastély közelében ballagott hazafele, amikor egy hirtelen jött fuvallat kirepített egy papírlapot a kastély ablakán. A kisfiú gyorsan a papír után kapott. Körbenézett, hogy ki hagyhatta el a papírost, de nem látott senkit. A reggeli napfény hívogató aranyszínűre festette a kastély falait. Hirtelen egy mély, selymes hang szólította meg a magasból:
– Hová-hová, kisfiú? – Kérdezte Hárs Hédi, az öreg hársfa, miközben illatos virágaival megsimította a fiú vállát.
– Egy üres levelet találtam, és gondoltam visszahozom. Valami hiányzik róla – felelte.
– Bizony hiányzik! – vágott közbe egy szeleburdi méhecske, aki testvéreivel cikázott a levegőben. – Élt itt a környéken egy nagy költő: Vörösmarty Mihály, akinek szavait szétfújta a vihar! Mi láttuk, ahogy az első szó beleakadt Hédi legfelső ágába. Ha szeretnéd lehozzuk Neked. De ha egyszer a nyomukra indulsz, azután meg kell keresned a többi szót is.
Azzal a méhecskék lehozták az első aranybetűs szót: HAZA. A pergamen felragyogott. A kisfiú óvatosan a papírra simította és elindult, hogy megtalálja a további szavakat.

A Fényhozó Gesztenye és az Elgurult Szavak

(Élő mesetúra Velencén és Kápolnásnyéken)

0. állomás: A kezdet előtti kezdet – Fischer Emil Múzeum Meszleny-kastély (Velence)

Kedves Mesetúrára érkező!

Mielőtt elindulnál a szavak nyomába, állj meg egy pillanatra, hunyd be a szemed és képzeld el….

Egy enyhe szellő végigsuhan a fák között, és ahogy felpillantasz az égre, egy lassan köröző madarat látsz meg.

Egy gólya.

Hosszú szárnyaival méltóságteljesen siklik a kastély felett, majd egy közeli fára ereszkedik. Csendben figyel, mintha csak rád várt volna.

– Hát megérkeztél – szólal meg halkan.

A gólya, akit Borbálának hívnak, sok mindent látott már ezen a vidéken. Tud a régi történetekről, a suttogó fákról és az elveszett szavakról is. Te is érzed, hogy itt valami különös készül?

– A szél mostanában különösen nyugtalan – mondja Borbála, miközben a tollait igazgatja és puhán leereszkedik melléd. – Régi szavakat sodor magával… olyanokat, amik egykor fontosak voltak, de mára elkallódtak.

Egy pillanatra elhallgat, majd közelebb lép, és rád néz.

– A történet, amit keresel, már elindult. Innen nem messze… egy kisfiú rátalált az első jelre. Ha követed az útját, talán te is megtalálod az összes elveszett szót.

A szél ekkor hirtelen megélénkül, mintha hívna valahová.

Borbála még utánad szól:

– Menj! Ne késlekedj! A szavak nem várnak örökké… A mesém végig kísér majd az utadon.